Őt olvasva valami olyasmiben részesülhetünk, amit talán beavatásnak lehetne nevezni – 125 éve született Fekete István

„Még tele vagyok a Duna mente képeivel, a nagy folyó soha el nem múló, titokzatos messzeségeivel, amikor már befordulunk az erdőbe, és a rázós út hamar kiveri belőlem a Duna felett járó történelem borongását” – ezzel a mondattal kezdődik Fekete István Rózsakunyhó című elbeszélése.

Ez a Kelemen-hegy és a Szent-Gál-föld között az erdőben álló házikó eredetileg Kittenberger Kálmáné volt (vagy ő is örökölte valakitől, nem tudom). Fekete István többször megfordult itt, többek között 1941 nyarán is, ekkor írta ezt az elbeszélését. Ha arra járok, mindig vetek egy pillantást a kunyhóra.

Sok minden van ebben az érzésben, régi túrák emléke, régi arcok, az erdő megunhatatlan panorámaképei, beszélgetésfoszlányok a múltból, és ki tudja még, mi minden.

 A kunyhót néhány éve felújították. Szép lett, de halottnak tűnik, talán évente egyszer-kétszer kinyitják. Persze ha folyton nyitva lenne, nyilván már rég kirámolták volna. Úgy tűnik, azok az idők elmúltak, amikor egy erdei házat még nyitva lehetett hagyni. Kirabolják, összefújják a falát festékkel, odaszarnak a padló közepére, esetleg fel is gyújtják. Jó néhány ilyen, jobb sorsra érdemes házat láttam már így elmúlni hosszú évek alatt.

Fekete István is így volt ezzel. Ki tudja, mit keres az ember az efféle kunyhókban. Miféle vágyait vetíti az erdei menedékekre. De talán nem olyan bonyolult ez. Fekete István az idill írója volt, és ez még akkor is igaz, ha tudható, hogy életművében bizony felbukkannak olyan események, amelyek az idillel nehezen volnának összeegyeztethetők. Elég, ha csak az 1939-ben megjelent Zsellérek című regényét említem, amelyben szikáran és pontosan emlékezik meg a tanácsköztársaság idillinek kevéssé nevezhető időszakáról. Kapott is érte néhány évvel később. Ez a regény a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda regénypályázatán első díjat kapott. Ez volt Fekete István második regénye. Az első, A koppányi aga testamentuma 1937-ben jelent meg, a Gárdonyi Géza Társaság regénypályázatán első díjat nyert ezzel is. Erős kezdés volt, nem vitás. 

A következő években a korszak egyik legnépszerűbb írójává vált, s így maradt ez a szocializmus idején is, noha közben (látszólag) máshová helyeződtek át az életmű súlypontjai. Fekete Istvánból ifjúsági író lett, az is maradt, legalábbis ebbe a skatulyába lett beleszuszakolva. Ifjúsági író, vadászíró, mittudomén, az irodalomnak ezek a hülye besorolásai. De nem az életművet akarnám e helyt áttekinteni,

A válasz erre a kérdésre rövid: nem. Kortársai között akadt néhány hozzá hasonló, a korábbiak között is találunk ilyeneket Tömörkénytől Krúdyig vagy Gárdonyiig. Ez a térfogat nem is elsősorban az írói kvalitásokra vonatkozik (bár azokra is), inkább alkati dolog lehet, egy bizonyos alkotó-típusra jellemző jegyek összessége. Valami mély és átfogó beágyazottság a létezésbe, talán így mondanám most hirtelen. Ez a fentnevezettekre egyként mélyen jellemző íróilag, és ugyanígy áll mindez Fekete Istvánra is. Ha Fekete Istvánt olvasunk, úgy érezhetjük, hogy valami olyasmiben részesülünk, amit talán beavatásnak lehetne nevezni. Finoman díszített, egyszerű mondatai a valóság mélyebb rétegei felé tárják ki az ajtót. Holott semmi különöset nem csinál. Semmi titokzatos nincs az írásaiban, semmi hermetikus. Amikor valamit elrejt, arra a korszak kényszeríti. Állatok szájába ad olyan mondatokat, amelyek emberi szereplők szájából évtizedekig nem hangozhattak volna el. Rókák, baglyok, fecskék, tölgyfák, patakok és felhők nyelvén üzen 1945-től a haláláig.

Mindkettő olyan ember, aki a mindenségben létezik, átérzi és megérti azt az egységet, ami a létezőket a végtelennel összefűzi. Az egyik Mandzsúria hegyvidékén, a másik a Kis-Balaton nádasaiban tesz tanúbizonyságot arról, hogy elvesztettünk az életünkből valamit, ami miatt nyomorúságra vagyunk ítélve. Elvesztettük, nincs sehol, és egyre inkább úgy tűnik, hiába is keressük már. Fekete István ezt az eredendő összhangot, rejtélyes egységet mutatta fel a műveiben. Elemi erővel vágyott erre az összhangra, amelyet saját, személyes életében csak ritkán, rövid időkre volt képes elérni. Leginkább akkor, ha hátat fordított az emberi világnak és a tájban merült el. De ebben az elfordulásban sem vált embergyűlölővé, sőt. Kevesen írtak nála együttérzőbb sorokat a másik szenvedéséről. Mélyen, illúziók nélkül értette az embert, túlhajszolt szíve együtt rezonált minden teremtett lény küzdelmes sorsával. Ezzel együtt volt az idill írója, vagy épp ezért. A természetben és saját mély vallásosságában talált rá arra a helyre, ahonnan nem zökkenthette ki semmiféle evilági erő. Ez a hely az idillé, ami nem valami végtelen lelki wellnesst jelent, hanem azt, hogy valaki megérti, hogy hol van, miért van ott, ahol van, és mi a dolga ezzel az ottléttel.

Amikor a térfogatot emlegettem, erre gondoltam, és ebben az értelemben tettem fel a kérdést (magamnak is), hogy hol látni ma Fekete Istvánhoz mérhető írástudót. Az irodalmat sok mindenért lehet szeretni, és jó néhány olyan szerző akad ma is, akit ezért vagy azért lehet becsülni. De csak kevesen vannak olyanok, akik képesek arra, hogy miközben olvassuk őket, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy úgy érezzük: belelátunk a teremtésbe. Ez a legnagyobbak attribútuma. Fekete István pedig közülük való volt. „Este értünk oda, és most már ismerősként nézett ránk a kis ház. Tűzhelyén vidáman lobbant fel a tűz, és udvarán lágy perregéssel üdvözölte az estét egy lappantyú. Kéményünk otthonosan fújta a füstöt, és valódi bácskai kenyeremet ettük. Jó volt nagyon.” Ennyi az egész. 

***

(Nyitókép: R.J.)